Listaőrület 1985
Tavaly már elspoilereztem, hogy 1985 simán jobb év, mint az általam oly sokat gyepált 84, legalábbis már eleve sokkal több NAGYON jó lemezt ismertem abból az évből, mint amennyit összesen találtam 84-ben. Ezekhez még jött jó pár másik is az elmúlt hónapokban – ugyanakkor az is igaz, hogy eddig ebben az évben jött a legkevesebb új felfedezés. Viszont határozottan jó volt elmerülni nyolcvanötben, idővel a hangzást is megszokta a fülem, és abszolút ajánlom ezt másnak is – szóval megint nagyon ütős playlistek születtek, és ez a lényeg.
Itt is van az első:
Itt pedig a B-lista a lemaradó albumok legjobb számaiból:
És itt az a 6, ami nincs Spotify-on:
https://youtube.com/playlist?list=PLguDP3v0Uqa78eNFQuoivVKPBnHhyIHpZ&si=Ia4N4Y0EAW9QBrqK
Talán most hasonlít a legjobban a listám élmezőnye a különféle szakmai toplistákéhoz, ami nem jelenti, hogy ne ismertem volna meg további jó dolgokat, de jobban magaménak éreztem a nyolcvanas évek elejét. Itt mintha megmerevedett volna az élmezőny, még a nem angolszász országokban is: sokkal kisebb eséllyel futhattam bele csodálatos dán new wave- vagy portugál szintipop együttesekbe, mint korábban. Külön ki kell emelnem, hogy a B-lista megint jóval változatosabb (színesebb), az A-lista viszont erősebb ugyan, de különösen az eleje gitár-nehéz lett, és sok olyan előadó van az élmezőnyben, akiknek már a régebbi dolgait is bírtam.
A dobogón három óriási klasszikus, közülük az döntött a Jesus & Mary Chain mellett, hogy az övék volt talán az utolsó stílusteremtő, tényleg újító és nagy hatású rocklemez, mellesleg csupa jó számmal (szerintem a Reid fivérek későbbi dolgai közel sem ilyen jók), a Pogues és a Fall albumai “csak” karriercsúcsok, persze annak se akármik.
Na de milyen év is volt ez? Mert ha 1985-öt idézik meg egy mai filmben vagy sorozatban, akkor rendszerint valami most is menő slágerrel teszik: Duran Duran, Cure, New Order, talán Madonna stb., noha ez az időszak csak kis mértékben szólt róluk. 1985-ben ugyanis Phil Collins volt mindenhol. Meg a Dire Straits. Meg Bruce Springsteen. Meg Stevie Wonder. Csupa idősödő férfi (a popzenében ugye harminc fölött már mindenki öreg), meglehetősen konzervatív megszólalás, a szintik pedig kicsit a háttérbe szorultak. Röviden ez volt 1985, és még én is valahogy így emlékszem rá.
De ki lehet hegyezni arra is, hogy visszajött a gitár. Mert tényleg nagyon visszajött: hódít a bombasztikus, himnikus stadionrock, utóbbira megjelenik a “big music” stílusnév is. Nem független ez attól sem, hogy ez a Live Aid éve, ahol a legnagyobbat a U2, a Queen meg az óceán két oldalán is fellépő Phil Collins nyerték. De nem is csak a mainstreamben, hanem a rétegműfajokban is tarol újra a rock.
Egyértelműen jobb közérzetű év volt, mint 83 vagy pláne 84, kicsit enyhült a hidegháborús feszkó, pedig Gorbacsov még meg sem hirdette a peresztrojkát. Zenében legalábbis pozitívabb az összkép, noha mindjárt az én élmezőnyömben is akadt apokaliptikus country-punk (Mekons), de akkor is.
Ott is kezdhettem volna, hogy ebben az évben már elég egyértelműen elválik a mainstream és az alter színtér: míg pár évvel korábban tulajdonképpen bármelyik angol művészeti főiskolás hülyegyerek joggal reménykedhetett benne, hogy a zenekarával bejut a top 10-be, 85-ben már maximum egy független kis kiadó és az indie listák jöhettek szóba. Még a kultikus, elismert zenekarok – a Smiths, a Cure, a Jesus and Mary Chain stb. – albumai vagy kislemezei sem kerülhettek a listák élére, már elmúltak azok az idők.
Bár a 77-82 közötti nemzedék még néha most is tudott villantani (nem egynek közülük ez az utolsó nagyobb dobása), egyre jobban szorul kifelé, mint ahogy 85-ben már végképp nincs értelme olyanokat mondani, hogy posztpunk meg new wave. A nagy nemzeti színterek is kimúltak (hol van már a Neue Deutsche Welle meg a Movida?), egyedül a több éves lemaradásban lévő brazilokon látszik, hogy végre ők is megérkeztek a nyolcvanas évekbe. Nem is beszélve a mexikói szintipopról! (Casino Shanghai)
Na és akkor pár konkrétabb észrevétel:
A szigorúan vett szintipop mindenhatósága a múlté: az újonnan jövők közül már kevesen rúgnak labdába, azok is inkább a kifinomult/szofisztikáltabb vonalat viszik, de azokból nem véletlenül nem lett klasszikus, a legtöbb mára nemcsak elavultnak hat, de értelmezhetetlen is. Viszont a régiek közül még egész sokan jelentkeztek jó dolgokkal, és a kislemezek között is akadt csomó izgiség, de eltűnt belőle az igazi kísérletező jelleg, amitől 1981-ben még annyira futurisztikusnak tűnhetett, no meg számos alműfajra is oszlott, a mainstreamet pedig már stabilan a szintetizátor uralja.
Az 1984-ben szinte mindent tönkretevő Fairlight CMI (az első digitális szintetizátor) itt már hanyatlóban (mégis mi lenne, ha már Phil Collins is odaszúrt egyet neki az aktuális lemeze borítóján?), viszont egy másik, jóval olcsóbb kollégája, a Yamaha DX7 a kor megkerülhetetlen hangszerévé válik. Megjelenik továbbá a samplerezés, ami pár éven belül forradalmasítja a műfajt, de a korai képviselői (Colourbox) még kicsit kezdetlegesen művelik ezt a hangminta-súlyosbította elektronikát. És egyre több a laikus fül számára is rémesen hangszerelt, műanyag, vékony rocklemez, ami már öt évvel később is röhejesen szólhatott.
A (döntően amerikai) mainstreamben elképesztően nagyot mennek olyan, mára gyakorlatilag nyom nélkül eltűnt zenekarok, mint a számomra egész mostanáig ismeretlen Outfield, és hasonló szoftrock/AOR/stb. előadók. De mi az istent gondoltak a Duran Duran-tagok, amikor összeálltak Robert Palmerrel, hogy megalapítsák a világ legérdektelenebb zenekarát? Bár még a Power Station is jobb volt, mint mondjuk a Mr. Mister. Viszont a Mike & The Mechanicsnek volt jó száma!
A szofisztipop is virágzik még, és van olyan együttes, amiről javult a véleményem (Microdisney), de azért a többség tényleg yuppie-háttérzene volt, amit már direkt az épp berobbanó compact discre találtak ki. Ha úgy tetszik, ez volt a korszak downtempo/chillout/cafe del mar fajsúlyú háttérzenéje.
Az, hogy az Everything But The Girl is átváltott a jazzes szofisztipopról, remekül mutatta, hogy az év egyik nagy durranása a “csilingelős” jangle-pop volt, mely azonban többségében csaknem ugyanolyan súlytalan finomkodást jelentő produkciókat eredményezett. Miután vagy száz ilyenen átverekedtem magam, még inkább elkezdtem értékelni a Smithst, hogy ebből a műfajból mit tudott kihozni. (Kicsit hasonlóan ehhez az R.E.M. nyomában is megjelent egy teljes új színtér, de az egy fokkal jobb.) Egyáltalán, az ún. alternatív gitárrock túlnyomó része dögunalom volt akkoriban, beleértve az épp kialakuló amerikai college rock-színteret is. Pár ilyen után még a Phil Collins-lemez is felüdülés. És ez sajnos igaz a rengeteg retro-garázsrock zenekarra is, melyek többsége inkább tűnik tribute együttesnek.
Ez volt az az év is, amikor az amerikaiak újra felfedezték a gyökereiket: hódítanak a country és a rock különböző fúziói, mint a cowpunk, a roots rock, sőt, a későbbi alt. country is. Párat leszámítva ezek mérsékelten érdekesek a közép-európai fülnek, akkor már inkább a brit-kelta vonal, ahol a Pogues megcsinálta a legjobb lemezét, és lett már epigonja is (The Men They Couldn’t Hang).
Az van, hogy a Money for Nothingot képtelen vagyok megunni lassan 40 éve, ellentétben a Walk of Life-fal. Utóbbit már nem szívesen hallgatom végig, előbbit meg bármennyiszer. Ja és ez az egyetlen Dire Straits-album is, ami felfért a listáimra, mert ez a legjobbjuk. És ha már itt tartunk, az év slágere a You Spin Me Round, amit szintén képtelenség megunni, innentől a Stock Aitken Waterman istálló már csak lefelé megy.
Nyilván mindig is voltak különféle műfajok és stílusok, de 85-ben érzem először azt, hogy végleg egymástól teljesen elkülönült műfajokra és önálló szubkultúrákra szakadt szét a mezőny. Ami pár évvel korábban posztpunk volt, abból kismillió új alműfaj lett mostanra, és így tovább. Egyébként is nyomasztóan sok lemez jelenik már meg, szóval ez törvényszerű, de valahol itt lőhető be a mai teljes fragmentáció kezdete. Jut eszembe, ennyi metal lemezre sem emlékszem korábbról: az eddigieket legalább névről ismertem, de 85-re megjelent egy sereg új név is, ami kívülről már egyáltalán nem látszott.
85-ben tovább hódítanak a gothic, dark és egyéb hasonló szubkultúrák, és ezzel is összefüggésben jelenik meg az a toposz, hogy ami “alternatív”, az fekete, sötét, deprimáló, komoly, szembeállítva a színes göncökbe bújt, komolytalan popzenével. Ez még két-három évvel korábban, a new pop tündöklése idején is röhejes lett volna, de elérkeztünk ide, amit annak ellenére sem tartok örvendetes fejleménynek, hogy az én listám élmezőnyét is feketébe öltözött zenekarok dominálják.
Sőt, azon belül is feketébe öltözött férfiak: a korábbi listáknál nagyobb a férfi-túlsúly, amit egyrészt okozhat, hogy több fontos/általam kedvelt női előadó pihent 85-ben, másrészt a macsóbb stadionrock térhódítás se kedvezett nekik, de az év ünnepelt női lemezei közül én is keveset szerettem. Kate Bush nálam nincs a közvetlen élmezőnyben, és ugyan most a Stranger Things miatt valamiért sokan azt hiszik, hogy egy elhallgatott kincset fedeztek fel, pedig a Hounds of Love akkor is kiemelkedően nagy siker volt, másrészt pedig a művésznőnek két jobb albuma is volt ennél (az egész B-oldal olyan, mint valami progrock meseopera). Suzanne Vega első lemezére sajnos már most is alig emlékszem, Sade eleve kávéházakba szánta lehalkítva az övét. Viszont a Propaganda király, és még a Strawberry Switchblade is egész magasra kúszott a végére.
Ami egyáltalán nem látszik, hogy mekkora robbanás küszöbén áll a hiphop: egy-két évvel később már a mainstreamben is meglátszik majd, miközben 85-ben még alig jelent meg számottevő raplemez, és azok is inkább keltik demó benyomását. De már nem kell sokat várni az áttörésre.
Mostanra sikerült megfogalmaznom, hogy mi a problémám Paul Westerberggel: ugyanaz, ami Bruce Springsteennel vagy Hold Steadyvel. A középkorú, reszelős hangú, őszinte amerikai férfiakat nem tudom hová tenni sajnos, még ha egy Replacements-szám újra át is csúszott a szűrőmön.
És ami a legérdekesebb: alig, hogy végre eltűnt a hetvenes évek utolsó csökevénye is, ez az első év, amelyről azt érzem, hogy már megelőlegezi a kilencvenes éveket. Egyszerre jelentet meg lemezt a Red Hot Chili Peppers és a Faith No More (utóbbi ráadásul nem is rosszat!), de már tevékeny a 90-es évek több altrock hőse is (Dinosaur Jr, Beat Happening), megjelenik a későbbi shoegaze-dreampop (The Arms of Someone New), a Colourbox megelőlegezi a fekete sessionénekesnők és az elektronika párosítását, aktív már a Charlatans későbbi alapítója is (Makin’ Time), Bobby Gillespie pedig ugye a Jesus & Mary Chainben dobol.
A legfelháborítóbb korabeli sláger, amit eddig csak hangmintákból ismertem, a Dream Academy Life in a Northern Town c. ezo-giccs klasszikusa.
És akkor 1985 legjobb száz lemeze:
The Jesus And Mary Chain: Psychocandy
The Pogues: Rum Sodomy & The Lash
The Fall: This Nation’s Saving Grace
Scritti Politti: Cupid & Psyche
The Smiths: Meat Is Murder
Mekons: Fear And Whiskey
New Order: Low-Life
Robyn Hitchcock: Fegmania!
Meat Puppets: Up on the Sun
Propaganda: A Secret Wish
The Cure: The Head On The Door
The Dentists: Some People Are on the Pitch They Think It’s All Over It Is Now
Indochine: 3
The Three O’Clock: Arrive Without Traveling
Camper Van Beethoven: Telephone Free Landslide Victory
The Damned: Phantasmagoria
Adam Ant: Vive Le Rock
Killing Joke: Night Time
Game Theory: Real Nighttime
Fine Young Cannibals: Fine Young Cannibals
Kate Bush: Hounds of Love
Paul Roland: Burnt Orchids
Love And Rockets: Seventh Dream of Teenage Heaven
Strawberry Switchblade: Strawberry Switchblade
REM: Fables of the Reconstruction
Klaus Mitffoch: Klaus Mitffoch
Maanam: Mental Cut
Metrô: Olhar
OMD: Crush
Marc Almond: Stories of Johnny
The Colourfield: Virgins and Philistines
Oingo Boingo: Dead Man’s Party
Klaus Dinger: Néondian
B-Movie: Forever Running
Cleaners From Venus: Songs for.... a Fallow Land
Eurythmics: Be Yourself Tonight
Lloyd Cole & the Commotions: Easy Pieces
Casino Shanghai: Film
Franco Battiato: Mondi Lontanissimi
Half Man Half Biscuit: Back In The D.H.S.S.
Talking Heads: Little Creatures
The Monochrome Set: The Lost Weekend
Philip Oakey & Giorgio Moroder: Philip Oakey & Giorgio Moroder
Divinyls: What a Life!
Stephen Tin Tin Duffy: Ups and Downs
Big Audio Dynamite: This Is Big Audio Dynamite
Jun Togawa: Suki Suki Daisuki
LL Cool J: Radio
Dead Kennedys: Frankenchrist
Mikado: Mikado
The Adventures: Theodore and Friends
Makin’ Time: Rhythm and Soul
Play: Red Movies
Martin Dupont: Sleep Is a Luxury
Tears For Fears: Songs From The Big Chair
Falco: Falco 3
Sandra: The Long Play
Prince: Around the World in a Day
Dire Straits: Brothers In Arms
Bryan Ferry: Boys and Girls
Dexys Midnight Runners: Don’t Stand Me Down
EAV: Geld oder Leben!
GM49: Digitális majális
Volcano Suns: The Bright Orange Years
Squeeze: Cosi Fan Tuttifrutti
Latin Quarter: Modern Times
Aviador Dro: Cromosomas Salvajes
Partibrejkers: Partibrejkers
Colourbox: Colourbox
Mantronix: The Album
The Bongos: The Beat Hotel
The Chesterfield Kings: Stop
The Arms of Someone New: Susan Sleepwalking
Blue Murder: La La Love
Microdisney: The Clock Comes Down the Stars
Madness: Mad Not Mad
Clan of Xymox: Clan of Xymox
Los Nikis: Marines a pleno sol
Bollock Brothers: The Four Horsemen of the Apocalypse
Jacobites: Robespierre’s Velvet Basement
17 Pygmies: Captured in Ice
The Deep Freeze Mice: Hang on Constance
Tall Dwarfs: That's the Short and Long of It
Sisters of Mercy: First, Last and Always
New Model Army: No Rest For The Wicked
The Chameleons: What Does Anything Mean? Basically
Don Dixon: Most of the Girls Like to Dance but Only Some of the Boys Like To
The Windbreakers: Terminal
Snake Corps: Flesh on Flesh
The Men They Couldn’t Hang: Night of a Thousand Candles
Nick Lowe: The Rose of England
Hüsker Dü: Flip Your Wig
Wall of Voodoo: Seven Days In Sammy’s Town
The Farmer’s Boys: With These Hands
Jane Wiedlin: Jane Wiedlin
Mystery Plane: Fractured
Dramarama: Cinéma Vérité
Felt: Ignite the Seven Cannons
Mood Six: The Difference Is…
The Clash: Cut The Crap

