Listaőrület 1985

Tavaly már elspoilereztem, hogy 1985 simán jobb év, mint az általam oly sokat gyepált 84, legalábbis már eleve sokkal több NAGYON jó lemezt ismertem abból az évből, mint amennyit összesen találtam 84-ben. Ezekhez még jött jó pár másik is az elmúlt hónapokban – ugyanakkor az is igaz, hogy eddig ebben az évben jött a legkevesebb új felfedezés. Viszont határozottan jó volt elmerülni nyolcvanötben, idővel a hangzást is megszokta a fülem, és abszolút ajánlom ezt másnak is – szóval megint nagyon ütős playlistek születtek, és ez a lényeg.

Itt is van az első:

Itt pedig a B-lista a lemaradó albumok legjobb számaiból:

És itt az a 6, ami nincs Spotify-on:

https://youtube.com/playlist?list=PLguDP3v0Uqa78eNFQuoivVKPBnHhyIHpZ&si=Ia4N4Y0EAW9QBrqK

Talán most hasonlít a legjobban a listám élmezőnye a különféle szakmai toplistákéhoz, ami nem jelenti, hogy ne ismertem volna meg további jó dolgokat, de jobban magaménak éreztem a nyolcvanas évek elejét. Itt mintha megmerevedett volna az élmezőny, még a nem angolszász országokban is: sokkal kisebb eséllyel futhattam bele csodálatos dán new wave- vagy portugál szintipop együttesekbe, mint korábban. Külön ki kell emelnem, hogy a B-lista megint jóval változatosabb (színesebb), az A-lista viszont erősebb ugyan, de különösen az eleje gitár-nehéz lett, és sok olyan előadó van az élmezőnyben, akiknek már a régebbi dolgait is bírtam.

A dobogón három óriási klasszikus, közülük az döntött a Jesus & Mary Chain mellett, hogy az övék volt talán az utolsó stílusteremtő, tényleg újító és nagy hatású rocklemez, mellesleg csupa jó számmal (szerintem a Reid fivérek későbbi dolgai közel sem ilyen jók), a Pogues és a Fall albumai “csak” karriercsúcsok, persze annak se akármik.

Na de milyen év is volt ez? Mert ha 1985-öt idézik meg egy mai filmben vagy sorozatban, akkor rendszerint valami most is menő slágerrel teszik: Duran Duran, Cure, New Order, talán Madonna stb., noha ez az időszak csak kis mértékben szólt róluk. 1985-ben ugyanis Phil Collins volt mindenhol. Meg a Dire Straits. Meg Bruce Springsteen. Meg Stevie Wonder. Csupa idősödő férfi (a popzenében ugye harminc fölött már mindenki öreg), meglehetősen konzervatív megszólalás, a szintik pedig kicsit a háttérbe szorultak. Röviden ez volt 1985, és még én is valahogy így emlékszem rá.

De ki lehet hegyezni arra is, hogy visszajött a gitár. Mert tényleg nagyon visszajött: hódít a bombasztikus, himnikus stadionrock, utóbbira megjelenik a “big music” stílusnév is. Nem független ez attól sem, hogy ez a Live Aid éve, ahol a legnagyobbat a U2, a Queen meg az óceán két oldalán is fellépő Phil Collins nyerték. De nem is csak a mainstreamben, hanem a rétegműfajokban is tarol újra a rock.

Egyértelműen jobb közérzetű év volt, mint 83 vagy pláne 84, kicsit enyhült a hidegháborús feszkó, pedig Gorbacsov még meg sem hirdette a peresztrojkát. Zenében legalábbis pozitívabb az összkép, noha mindjárt az én élmezőnyömben is akadt apokaliptikus country-punk (Mekons), de akkor is.

Ott is kezdhettem volna, hogy ebben az évben már elég egyértelműen elválik a mainstream és az alter színtér: míg pár évvel korábban tulajdonképpen bármelyik angol művészeti főiskolás hülyegyerek joggal reménykedhetett benne, hogy a zenekarával bejut a top 10-be, 85-ben már maximum egy független kis kiadó és az indie listák jöhettek szóba. Még a kultikus, elismert zenekarok – a Smiths, a Cure, a Jesus and Mary Chain stb. – albumai vagy kislemezei sem kerülhettek a listák élére, már elmúltak azok az idők.

Bár a 77-82 közötti nemzedék még néha most is tudott villantani (nem egynek közülük ez az utolsó nagyobb dobása), egyre jobban szorul kifelé, mint ahogy 85-ben már végképp nincs értelme olyanokat mondani, hogy posztpunk meg new wave. A nagy nemzeti színterek is kimúltak (hol van már a Neue Deutsche Welle meg a Movida?), egyedül a több éves lemaradásban lévő brazilokon látszik, hogy végre ők is megérkeztek a nyolcvanas évekbe. Nem is beszélve a mexikói szintipopról! (Casino Shanghai)

Na és akkor pár konkrétabb észrevétel:

• A szigorúan vett szintipop mindenhatósága a múlté: az újonnan jövők közül már kevesen rúgnak labdába, azok is inkább a kifinomult/szofisztikáltabb vonalat viszik, de azokból nem véletlenül nem lett klasszikus, a legtöbb mára nemcsak elavultnak hat, de értelmezhetetlen is. Viszont a régiek közül még egész sokan jelentkeztek jó dolgokkal, és a kislemezek között is akadt csomó izgiség, de eltűnt belőle az igazi kísérletező jelleg, amitől 1981-ben még annyira futurisztikusnak tűnhetett, no meg számos alműfajra is oszlott, a mainstreamet pedig már stabilan a szintetizátor uralja.

• Az 1984-ben szinte mindent tönkretevő Fairlight CMI (az első digitális szintetizátor) itt már hanyatlóban (mégis mi lenne, ha már Phil Collins is odaszúrt egyet neki az aktuális lemeze borítóján?), viszont egy másik, jóval olcsóbb kollégája, a Yamaha DX7 a kor megkerülhetetlen hangszerévé válik. Megjelenik továbbá a samplerezés, ami pár éven belül forradalmasítja a műfajt, de a korai képviselői (Colourbox) még kicsit kezdetlegesen művelik ezt a hangminta-súlyosbította elektronikát. És egyre több a laikus fül számára is rémesen hangszerelt, műanyag, vékony rocklemez, ami már öt évvel később is röhejesen szólhatott.

• A (döntően amerikai) mainstreamben elképesztően nagyot mennek olyan, mára gyakorlatilag nyom nélkül eltűnt zenekarok, mint a számomra egész mostanáig ismeretlen Outfield, és hasonló szoftrock/AOR/stb. előadók. De mi az istent gondoltak a Duran Duran-tagok, amikor összeálltak Robert Palmerrel, hogy megalapítsák a világ legérdektelenebb zenekarát? Bár még a Power Station is jobb volt, mint mondjuk a Mr. Mister. Viszont a Mike & The Mechanicsnek volt jó száma!

• A szofisztipop is virágzik még, és van olyan együttes, amiről javult a véleményem (Microdisney), de azért a többség tényleg yuppie-háttérzene volt, amit már direkt az épp berobbanó compact discre találtak ki. Ha úgy tetszik, ez volt a korszak downtempo/chillout/cafe del mar fajsúlyú háttérzenéje.

• Az, hogy az Everything But The Girl is átváltott a jazzes szofisztipopról, remekül mutatta, hogy az év egyik nagy durranása a “csilingelős” jangle-pop volt, mely azonban többségében csaknem ugyanolyan súlytalan finomkodást jelentő produkciókat eredményezett. Miután vagy száz ilyenen átverekedtem magam, még inkább elkezdtem értékelni a Smithst, hogy ebből a műfajból mit tudott kihozni. (Kicsit hasonlóan ehhez az R.E.M. nyomában is megjelent egy teljes új színtér, de az egy fokkal jobb.) Egyáltalán, az ún. alternatív gitárrock túlnyomó része dögunalom volt akkoriban, beleértve az épp kialakuló amerikai college rock-színteret is. Pár ilyen után még a Phil Collins-lemez is felüdülés. És ez sajnos igaz a rengeteg retro-garázsrock zenekarra is, melyek többsége inkább tűnik tribute együttesnek.

• Ez volt az az év is, amikor az amerikaiak újra felfedezték a gyökereiket: hódítanak a country és a rock különböző fúziói, mint a cowpunk, a roots rock, sőt, a későbbi alt. country is. Párat leszámítva ezek mérsékelten érdekesek a közép-európai fülnek, akkor már inkább a brit-kelta vonal, ahol a Pogues megcsinálta a legjobb lemezét, és lett már epigonja is (The Men They Couldn’t Hang).

• Az van, hogy a Money for Nothingot képtelen vagyok megunni lassan 40 éve, ellentétben a Walk of Life-fal. Utóbbit már nem szívesen hallgatom végig, előbbit meg bármennyiszer. Ja és ez az egyetlen Dire Straits-album is, ami felfért a listáimra, mert ez a legjobbjuk. És ha már itt tartunk, az év slágere a You Spin Me Round, amit szintén képtelenség megunni, innentől a Stock Aitken Waterman istálló már csak lefelé megy.

• Nyilván mindig is voltak különféle műfajok és stílusok, de 85-ben érzem először azt, hogy végleg egymástól teljesen elkülönült műfajokra és önálló szubkultúrákra szakadt szét a mezőny. Ami pár évvel korábban posztpunk volt, abból kismillió új alműfaj lett mostanra, és így tovább. Egyébként is nyomasztóan sok lemez jelenik már meg, szóval ez törvényszerű, de valahol itt lőhető be a mai teljes fragmentáció kezdete. Jut eszembe, ennyi metal lemezre sem emlékszem korábbról: az eddigieket legalább névről ismertem, de 85-re megjelent egy sereg új név is, ami kívülről már egyáltalán nem látszott.

• 85-ben tovább hódítanak a gothic, dark és egyéb hasonló szubkultúrák, és ezzel is összefüggésben jelenik meg az a toposz, hogy ami “alternatív”, az fekete, sötét, deprimáló, komoly, szembeállítva a színes göncökbe bújt, komolytalan popzenével. Ez még két-három évvel korábban, a new pop tündöklése idején is röhejes lett volna, de elérkeztünk ide, amit annak ellenére sem tartok örvendetes fejleménynek, hogy az én listám élmezőnyét is feketébe öltözött zenekarok dominálják.

• Sőt, azon belül is feketébe öltözött férfiak: a korábbi listáknál nagyobb a férfi-túlsúly, amit egyrészt okozhat, hogy több fontos/általam kedvelt női előadó pihent 85-ben, másrészt a macsóbb stadionrock térhódítás se kedvezett nekik, de az év ünnepelt női lemezei közül én is keveset szerettem. Kate Bush nálam nincs a közvetlen élmezőnyben, és ugyan most a Stranger Things miatt valamiért sokan azt hiszik, hogy egy elhallgatott kincset fedeztek fel, pedig a Hounds of Love akkor is kiemelkedően nagy siker volt, másrészt pedig a művésznőnek két jobb albuma is volt ennél (az egész B-oldal olyan, mint valami progrock meseopera). Suzanne Vega első lemezére sajnos már most is alig emlékszem, Sade eleve kávéházakba szánta lehalkítva az övét. Viszont a Propaganda király, és még a Strawberry Switchblade is egész magasra kúszott a végére.

• Ami egyáltalán nem látszik, hogy mekkora robbanás küszöbén áll a hiphop: egy-két évvel később már a mainstreamben is meglátszik majd, miközben 85-ben még alig jelent meg számottevő raplemez, és azok is inkább keltik demó benyomását. De már nem kell sokat várni az áttörésre.

• Mostanra sikerült megfogalmaznom, hogy mi a problémám Paul Westerberggel: ugyanaz, ami Bruce Springsteennel vagy Hold Steadyvel. A középkorú, reszelős hangú, őszinte amerikai férfiakat nem tudom hová tenni sajnos, még ha egy Replacements-szám újra át is csúszott a szűrőmön.

• És ami a legérdekesebb: alig, hogy végre eltűnt a hetvenes évek utolsó csökevénye is, ez az első év, amelyről azt érzem, hogy már megelőlegezi a kilencvenes éveket. Egyszerre jelentet meg lemezt a Red Hot Chili Peppers és a Faith No More (utóbbi ráadásul nem is rosszat!), de már tevékeny a 90-es évek több altrock hőse is (Dinosaur Jr, Beat Happening), megjelenik a későbbi shoegaze-dreampop (The Arms of Someone New), a Colourbox megelőlegezi a fekete sessionénekesnők és az elektronika párosítását, aktív már a Charlatans későbbi alapítója is (Makin’ Time), Bobby Gillespie pedig ugye a Jesus & Mary Chainben dobol.

• A legfelháborítóbb korabeli sláger, amit eddig csak hangmintákból ismertem, a Dream Academy Life in a Northern Town c. ezo-giccs klasszikusa.

  És akkor 1985 legjobb száz lemeze:

  1. The Jesus And Mary Chain: Psychocandy

  2. The Pogues: Rum Sodomy & The Lash

  3. The Fall: This Nation’s Saving Grace

  4. Scritti Politti: Cupid & Psyche

  5. The Smiths: Meat Is Murder

  6. Mekons: Fear And Whiskey

  7. New Order: Low-Life

  8. Robyn Hitchcock: Fegmania!

  9. Meat Puppets: Up on the Sun

  10. Propaganda: A Secret Wish

  11. The Cure: The Head On The Door

  12. The Dentists: Some People Are on the Pitch They Think It’s All Over It Is Now

  13. Indochine: 3

  14. The Three O’Clock: Arrive Without Traveling

  15. Camper Van Beethoven: Telephone Free Landslide Victory

  16. The Damned: Phantasmagoria

  17. Adam Ant: Vive Le Rock

  18. Killing Joke: Night Time

  19. Game Theory: Real Nighttime

  20. Fine Young Cannibals: Fine Young Cannibals

  21. Kate Bush: Hounds of Love

  22. Paul Roland: Burnt Orchids

  23. Love And Rockets: Seventh Dream of Teenage Heaven

  24. Strawberry Switchblade: Strawberry Switchblade

  25. REM: Fables of the Reconstruction

  26. Klaus Mitffoch: Klaus Mitffoch

  27. Maanam: Mental Cut

  28. Metrô: Olhar

  29. OMD: Crush

  30. Marc Almond: Stories of Johnny

  31. The Colourfield: Virgins and Philistines

  32. Oingo Boingo: Dead Man’s Party

  33. Klaus Dinger: Néondian

  34. B-Movie: Forever Running

  35. Cleaners From Venus: Songs for.... a Fallow Land

  36. Eurythmics: Be Yourself Tonight

  37. Lloyd Cole & the Commotions: Easy Pieces

  38. Casino Shanghai: Film

  39. Franco Battiato: Mondi Lontanissimi

  40. Half Man Half Biscuit: Back In The D.H.S.S.

  41. Talking Heads: Little Creatures

  42. The Monochrome Set: The Lost Weekend

  43. Philip Oakey & Giorgio Moroder: Philip Oakey & Giorgio Moroder

  44. Divinyls: What a Life!

  45. Stephen Tin Tin Duffy: Ups and Downs

  46. Big Audio Dynamite: This Is Big Audio Dynamite

  47. Jun Togawa: Suki Suki Daisuki

  48. LL Cool J: Radio

  49. Dead Kennedys: Frankenchrist

  50. Mikado: Mikado

  51. The Adventures: Theodore and Friends

  52. Makin’ Time: Rhythm and Soul

  53. Play: Red Movies

  54. Martin Dupont: Sleep Is a Luxury

  55. Tears For Fears: Songs From The Big Chair

  56. Falco: Falco 3

  57. Sandra: The Long Play

  58. Prince: Around the World in a Day

  59. Dire Straits: Brothers In Arms

  60. Bryan Ferry: Boys and Girls

  61. Dexys Midnight Runners: Don’t Stand Me Down

  62. EAV: Geld oder Leben!

  63. GM49: Digitális majális

  64. Volcano Suns: The Bright Orange Years

  65. Squeeze: Cosi Fan Tuttifrutti

  66. Latin Quarter: Modern Times

  67. Aviador Dro: Cromosomas Salvajes

  68. Partibrejkers: Partibrejkers

  69. Colourbox: Colourbox

  70. Mantronix: The Album

  71. The Bongos: The Beat Hotel

  72. The Chesterfield Kings: Stop

  73. The Arms of Someone New: Susan Sleepwalking

  74. Blue Murder: La La Love

  75. Microdisney: The Clock Comes Down the Stars

  76. Madness: Mad Not Mad

  77. Clan of Xymox: Clan of Xymox

  78. Los Nikis: Marines a pleno sol

  79. Bollock Brothers: The Four Horsemen of the Apocalypse

  80. Jacobites: Robespierre’s Velvet Basement

  81. 17 Pygmies: Captured in Ice

  82. The Deep Freeze Mice: Hang on Constance

  83. Tall Dwarfs: That's the Short and Long of It

  84. Sisters of Mercy: First, Last and Always

  85. New Model Army: No Rest For The Wicked

  86. The Chameleons: What Does Anything Mean? Basically

  87. Don Dixon: Most of the Girls Like to Dance but Only Some of the Boys Like To

  88. The Windbreakers: Terminal

  89. Snake Corps: Flesh on Flesh

  90. The Men They Couldn’t Hang: Night of a Thousand Candles

  91. Nick Lowe: The Rose of England

  92. Hüsker Dü: Flip Your Wig

  93. Wall of Voodoo: Seven Days In Sammy’s Town

  94. The Farmer’s Boys: With These Hands

  95. Jane Wiedlin: Jane Wiedlin

  96. Mystery Plane: Fractured

  97. Dramarama: Cinéma Vérité

  98. Felt: Ignite the Seven Cannons

  99. Mood Six: The Difference Is…

  100. The Clash: Cut The Crap